Teljesen üres vagyok. Fájdalmon kívül semmit nem észlelek, de érzem, hogy valami hiányzik belőlem. Talán az, hogy nem tudom ki vagyok. Nem emlékszem a nevemre. Tiszta káosz van bennem.
-Alex, kérem nyissa ki a szemét. - hallottam egy hangot, és idegesítő pittyegést. Lassan kezdtem nyitni a szemem, először egy fehér köpenyes férfit vettem észre, aztán Őt egy barna hajú fiú tolta el, és ajkait a homlokomra helyezte, gyengéd puszit adott rá.
-Annyira aggódtam érted. Már két hónapja vagy kómában. - csuklott el a hangja.
-Te ki vagy? - nyögtem ki meglepve. Nem emlékszem rá.
-Mi? - távolodott el.
-Kérem, engedjen oda. - tolta el erélyesen, a fiút az orvos -ha jól olvastam a megnevezését-.
-Neve? - világított a szemembe.
-Nem tudom. - válaszoltam.
-Kora?
-Nem emlékszem. - fogtam meg a fejem. Megfájdult.
-Amnéziás. Ez okozhatta az autóbaleset. - nézet az öt fiúra az orvos. Ahogy rájuk néztem, elkapott egy érzés, jó féle, de nem tudom milyen.
-Tartós? - kérdezte egy elgyötört képű fiú, amellett állt aki először megölelt.
-Pár vizsgálat után tudok csak pontos diagnózist mondani. De most az a fontos, hogy felkelt. - intet a nővérnek, akivel félre vonultak, és szerintem azt beszélték ki, milyen selejt vagyok.
-Szia bogaram. - ült le mellém az a fiú aki a dokival beszélt. -Jinyoung vagyok. - fogta meg a kezem. Könnybe lábadt szemekkel húztam el a kezem.
-Sajnálom... - takartam el az arcom.
-Alex. Sandeul vagyok. - hallottam meg az egyik hangját. Ránéztem.
-Én Gongchan. - mosolygott a mellette lévő.
-Cnu. - intet.
-Baro. - rám se nézet. Olyan érzés fogott el mintha szíven szúrtak volna.
-Mi vagyunk az idióta haverjaid. - mondta Jinyoung mellőlem. -Téged Alexandra Kimnek hívnak. 24 éves vagy, nem messze laksz tőlünk. - mosolygott.
-Sajnálom... Nem emlékszem. - hajtottam le a fejem, de a nagy ajtó csattanásra felnéztem. Baro volt. Értetlenül pislogtam Jinyoungra. Megrázta a fejét.
Nem értettem miért csinálta ezt. De Cnu kiment utána...
*******Baro szemszögéből*******
Éjjel-nappal itt ültem mellette, annyira féltem, hogy feladja, és itt hagy. Azt nem éltem volna túl. És most, hogy felkelt, nem emlékszik. Semmire. Nem bírtam tovább bent maradni.
-Baro. - jött utánam Cnu.
-Hagy békén. - förmedtem rá.
-Figyelj, nem te tehetsz arról, hogy amnéziás lett.
-De miattam rohant ki, és ugrott véletlen a kocsi elé. - fordultam szembe vele.
-Amint az orvos megvizsgálja többet fogunk tudni. Lehet hamarosan már a régi lesz. - biztatást volt a hangjában, de én mégse nyugodtam meg.
-Nem kellett volna olyan durván viselkednem vele. - ültem le.
-Az ember mindig azt bántja akit igazán szeret. - filozofált Cnu.
-Meglehet....
********Alex szemszögéből********
-Ne aggódj, minden rendben lesz. - ült le mellém Sandeul.
-Biztos. - hagytam rá.
-Igen biztos. Nélküled nem igazi a trollkodás. - fejét a combomra hajtotta. Annyira nagy késztetést éreztem arra, hogy beleturjak a hajába, mintha mindig is ezt csináltam volna. Felemeltem a kezem és beleturva a hajába, cirógatni kezdtem a fejét. Meg is lepedőt, de utána elmosolyodott.
Csendben ültünk amíg Cnu vissza nem jött, és a doki elvitt vizsgálatra. Rengeteg helyre vittek, vettek vért, aztán vittek vissza a kórterembe.
-Nos, az amnézia, nem tartós. A két bordája már úgy ahogy összeforrt, a karja nagyon szépen gyógyul, a lába rendben van, még ma leveszik a gipszet róla. Belső sérülés nem volt, így nem találtunk semmi elváltozást. Hamarosan haza is mehet. - mondta az orvos.
-És... az amnéziával mi lesz? - kérdezte Jinyoung.
-Mutassanak neki képeket, helyeket, hogy stimulálódjon az emlékezete. Minél több információt kap annál több a késztetés, hogy újra emlékezzen. Idővel újra a régi lesz. - mondta a doki, aztán kiment.
Bambán pislogtam a fiúkra, és már Baro is itt volt.
-Hát akkor lássuk a képeket. - vette elő a mobilját Sandeul. Ezen csodálkozom, hogy megjegyeztem a neveiket.
-Ezt akkor csináltam amikor bekented Cnu és Jinyoung fejét tejszínhabbal. - a képen hárman voltunk. Én -a lány közepén csak én lehetem-, és két szélen a két fiú, engem kentek be épp, én meg nagyban kacagtam. Elmosolyodtam. -Ez a parkban volt úgy három hónapja. - ketten voltunk rajta, én puszit nyomtam az arcára, ő meg hülye fejet vágott. Elnevettem magam.
-Ez a kedvencem. - újra az orrom alá tolta a telefont, és mind a hatan rajta voltunk. Én középen, Ők meg engem öleltek. Könnybe lábadt a szemem. Biztos gyönyörű pillanatok voltak ezek, és én semmire nem emlékszem belőle.
-Vége a látogatásnak. - jött be egy nővér.
-Már? - nyüszitett Gongchan.
-Holnap is bejöhetnek. - mosolygott, közben megnézte az infuziómat. Sorban kaptam mindenkitől ölelést és puszit, aztán egy: Holnap visszatérűnk!! - felkiáltással távoztak.
-Nagyon szeretik magát, minden nap itt voltak, vigyáztak magára. Főleg a kis barna. Volt, hogy itt is éjszakázott. - igazította meg az ágyat.
-Nem emlékszem rájuk. Semmire. - hajtottam le a fejem. -Idővel minden újra elő jön. Ne aggódjon. És ha nem tartós akkor meg csak pár hónap és újra a régi lesz. - mosolygott kedvesen.
-Nagyon remélem. Annyira szeretnék rájuk emlékezni. De a legfurcsább az az, hogy mindenkihez van egy fajta érzésem. És ez megrémit. - sóhajtottam.
-Ez is azt mutatja, hogy az emlékei nincsenek elveszve. Hozzájuk tartozik ezek az érzések.
Ezzel magamra is maradtam. Lehet a gyógyszer miatt, de hamar elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése